KULT
A Rovatból

Történeteim címmel megérkezett Cserpes Laura új EP-je, amely megható családi történetről mesél

A dalok egy intim zenei utazásra visznek el, amely a család tükrén át vezet önmagunk megismeréséhez. Az énekesnő azt is elárulta, miért olyan fontosak számára a nagyszülei.


Megjelent Cserpes Laura vadonatúj lélektani EP-je Történeteim címmel – a négyszámos gyűjteményben az énekesnő megnyílik családi töréséről, édesapjáról és férjének is dedikált egy-egy felvételt.

„Tudom, hogy hallod” című friss dala a kiadvány záróakkordja, egyúttal a teljes EP kulcsdarabja is, mely a családi emlékek és az önazonosság jegyében született. Élőben különleges hangszeres felállásban debütálnak a dalok a Barabás Villában június 12-én.

Cserpes Laura 2013 óta van jelen a magyar zenei életben. Az „Élj pont úgy” című slágerével robbant be a köztudatba, és azóta is folyamatosan építi egyedi, sokszínű zenei világát. Művészetét a hitelesség, a személyes hangvétel és a stiláris gazdagság jellemzi: bátran ötvözi a pop, a magyar népzene, a jazz és az R&B elemeit, de mindig megőrzi egyedi „laurás” karakterét.

Az új lemez tételei – akárcsak otthonunk falán a családi portrék – mély kapcsolódást kínálnak Laura személyes történeteihez. Az énekesnő ezúttal is dalszerzőként és szövegíróként van jelen: minden hang, minden sor az ő lelkéből fakad.

A „Tudom, hogy hallod” című szerzemény különösen mély rétegeket érint. Cserpes Laura és egyetlen nagyszülője, anyai nagymamája közötti erős kötelékről szól. A szám, amely a mama szemszögéből íródott, egy megrendítő párbeszéd a gyászról, a hitről, és a lélek kapcsolatáról

– mindezt finoman kíséri egy zongora, mely az élet törékeny szépségét idézi meg.

Így nyílt meg szívszorító történetéről Cserpes Laura: „A dalt anyai nagymamám szemszögéből írtam, aki papám elvesztése óta 21 éve él egyedül. Bár a mama ritkán nyílik meg róla, de olyankor mindig úgy mesél, mintha velünk lenne a szobában. Papa az én szívemben is nagyon fontos helyet foglalt el, az egyik legnagyobb támogatóm volt és alig várta, hogy a színpadon lásson – ő hitt bennem először úgy igazán. A mai napig magammal viszem ezt, és szép pillanatokban mosolyogva mondom: látod, Papa, itt vagyok!

Ez az EP számomra egy családi album hangokból. Olyan, mint amikor egy régi fotóra nézel a falon, de ismered a mögötte rejlő történetet – és ezáltal nemcsak a családtagokat, de önmagad is jobban megérted. Minden dalban ott van egy darab belőlem, de közben anyáink, apáink, nagyszüleink hangján is szólok.”

Különleges koncert a Barabás Villában

A Történeteim EP megjelenését egy exkluzív koncert koronázza meg a nyár elején, a budai Barabás Villa varázslatos kertjében. Cserpes Laura válogatott dalaival – az új szerzeményekkel és régi kedvencekkel – nyújt különleges, bensőséges zenei élményt.

A koncerten klasszikus zenei hangszerelésben szólalnak meg a dalok: vonósnégyes, zongora és egyedi hangszerelés garantálja a szokatlan, mégis otthonos zenei világot. A zenei rendező Tóth Ádám, a nemzetközi sztárok (Hauser, Marcelito Pomoy) koncertjein is közreműködő szakember. A zongoránál Bucz Magor, Junior Príma Díjas zeneszerző lesz hallható.

A négy dal – négy családi portré:

1) Tudom, hogy hallod

Egy gyászfeldolgozó, hitről és túlvilági kapcsolódásról szóló vallomás.

2) Mama mondja

Egy erős nő öröksége: Laura anyai nagymamájának inspiráló jelenléte és életbölcsességei egy belső utazást járnak körül.

3) Boldog dal

Egy ukulelén született szerelmes ballada, amely Laura és férje esküvőjének örömteli pillanatait örökíti meg – az énekesnő első igazán szerelmes dala.

4) Mégis mindig vársz (akusztik)

Az édesapjához fűződő mély kötődés, a feltétel nélküli szeretet és biztonság meleg hangulatú, intimebb feldolgozása, csellókísérettel, Kalmus Felicián közreműködésével.

VIDEÓ: Cserpes Laura - Tudom, hogy hallod


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Nádasdy Ádám: A Kádár-rendszerben nem voltak olyan gusztustalan sajtómegnyilvánulások, mint most – Interjú Londonról, Budapestről, Pride-ról és méltóságról
A népszerű nyelvész, költő arról is beszélt, mivel járult hozzá a királynő a melegek elfogadásához, mitől más melegnek lenni Angliában, mint Magyarországon, miért nem lehet valójában LMBTQ+ közösségről beszélni. De szóba került Magyar Péter is.


Nádasdy Ádámmal hol egy színházban futunk össze, hol a Magyar Műfordító Egyesület rendevzényein, amelynek mindketten tagjai vagyunk. Legutóbb a Víg Szalonban találkoztunk, ott kértem fel az interjúra, amire végül az online térben sikerült sort keríteni.

– Először is gratulálok a Szinva-irodalmi díjhoz. Ez már a sokadik elismerésed. Megvan ennek még a varázsa, vagy azért ez is olyasmi, amihez idővel hozzászokik az ember?

– Megvan. Különösen azért, mert váratlanul ért, és mert ezt igazi emberek adják, akiknek ez a véleménye, és úgy látszik, méltónak találtak rá. Ez sokkal nagyobb öröm, mint amikor egy kormánytisztviselő vagy egy miniszter adja át. Persze az is jól esik, de ebben van valami emberi.

– Azért régen az állami díjaknál is előfordult, hogy szakmai alapon, arra érdemesek kapták őket.

– Persze, de konstrukciós hiba van az állami kitüntetésekben. Azoknak nem szabadna létezni. A kommunisták vezették be 1949-ben egyrészt, hogy a hűséges embereiket díjazzák, másrészt, hogy kiváltsák az egyéni szponzorálást. A tőkés osztály megszűnt, és a művészeket támogatni kell. Nincs már Baumgarten, nincsen Hatvany báró… marad a párt. Ilyennek nem szabadna léteznie.

Ismerek olyan országokat, ahol a hajuk égnek állna attól, ha egy miniszter akár csak a közelébe menne valamilyen irodalmi díj átadásának.

– Nemrég adták ki a Londoni leveleket kötet formájában. Ezek tavaly nyárig jelentek meg a Népszavában. Miért szakadt meg a sorozat?

– Nem úgy fogalmaznék, hogy megszakadt, hanem hogy befejeződött. Nézd, én nem tudósító vagyok, akinek ez a mestersége, hogy élete végéig minden nap vagy minden héten beszámoljon róla, hogy mi történt. Esszéista vagyok, egy kultúrturista, aki körülnézett Angliában, aztán innen visszanéztem Magyarországra. Kiválasztottam 30 témát, részben, amit az élet hozott elém, részben, amit kikerestem magamnak. 30 darab elég volt, és úgy éreztem, hogy már kitesz egy kötetnyit. El is kezdtem kacsingatni a Magvető Kiadó felé, hátha érdekli, és szerencsére érdekelte.

– Az embernek óhatatlanul is eszébe jut George Mikes How To be an Alien című könyve. Magyarul Anglia Papucsban címen jelent meg. Bár a stílus egészen más, az alapállás megegyezik: egy magyar ember hogy látja Angliát. Az alien itt nem a népszerű űrszörnyeteget jelenti, hanem egyszerűen külföldi idegent…

– A jogi kategóriát. Ma is létezik ilyen. Van is ilyen kifejezés, hogy legal alien. Aki legálisan van ott, de külföldi.

– Sting is azt énekelte: I'm a legal alien.

– Pontosan, így van!

– Ha elég sokat él az ember Londonban, ki lehet lépni az alien státuszból, vagy mindig megmarad?

– Mindig megmarad. Igaz, én nem dolgozom ott, nem adózok, nincs ott egészségbiztosításom. Idős koromban kerültem oda, mert a férjem munkát vállalt ott. Tehát nem vagyok jellemző példa. Nem úgy, mint a férjem. Ha valaki ott dolgozik, az más. Akkor azért Londonban könnyen lehet asszimilálódni, mert London tényleg egy nagyon vegyes város. Talán egyedül az számít, hogy mennyire tud valaki angolul. Ő speciel nagyon jól, de van, aki kevésbé, és ha kinyitják a szájukat kiderül, hogy külföldiek.

– Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy már többször is készíthettem veled interjút. Most azért gondoltam, hogy jó volna beszélgetni veled a Pride itthoni ellehetetlenítése kapcsán, mert kétlaki emberként rálátásod van az itthoni és a brit közegre. Nyilván ott is vannak kirekesztő emberek. Miben más élmény melegnek lenni itthon és odakint?

– Odakint sokkal kevésbé téma ez. A Fidesz-propaganda miatt Magyarországon ez általános témává vált, és nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek, hogy az én kis életvitelem országos problémaként merül fel, amikor pedig azért ennél fontosabb problémák is akadnak a magyar állam vagy a magyar nép szempontjából. Mondhatnám persze, hogy pozitívum, mert most már az utolsó faluban is tudja mindenki, hogy vannak melegek, és az micsoda.

Mindenesetre Angliában senkit nem érdekel, ha meleg vagy. Nem lehet ezzel villogni, hogy elmondom nektek, "coming out".

Az utcán itt is kevés férfi párt látni, akik kézen fogva mennének, de itt a heteroszexuális párok sem szoktak. De az nyilvánvaló, hogy melegpárok vannak. Bár ismét le kell szögezni, hogy London nagyváros, ahol mindenféle van, és jobban meg is tűrik egymást az emberek a különbségeikkel. A klepetusba öltözött muzulmán nő ugyanúgy felszáll a metróra, mint a meleg pár. Budapest viszont nem világváros. Szép és nagy, nagyon szeretem, de nem olyan, mint a metropoliszok. Budapest magyar város. London nem tudom, hogy angol város-e, mert felül van azon a kategórián. Ahogy gyerekkorunkban mondták: osztályon felüli étterem. Emlékszel erre?

– Igen, persze.

– Szóval társadalmilag ott a melegség inkább egy kedves, mosolyogtató téma. Az más kérdés, hogy egyénileg biztos problémát jelent, és a világ végéig problémát fog jelenteni, mert ezt az utat egyénileg kell megjárni mindenkinek, amikor ő rájön, hogy "más". Hogy kilóg a többiek közül. Ezen a legelfogadóbb társadalmakban is átesik minden kamasz. Olyan ez, mint amikor rájössz, hogy sokkal magasabb vagy, mint a többi, vagy sokkal alacsonyabb. Vagy hatalmas füleid vannak. Tehát van valami olyan jegyed, amivel nem nagyon tudsz mit kezdeni és valahogy meg kell tanulnod használni.

Ráadásul még mindenki emlékszik rá Angliában, hogy néhány évtizeddel ezelőtt ez még megvetés és szégyen tárgya volt szemben azzal, ha valaki túl alacsony vagy túl magas.

– Olyannyira, hogy ha jól tudom, csak valamikor a 60-as évek végén szűnt meg büntetendő lenni.

– Így van. Meglepően későn. Bár igaz, hogy akkor már nem alkalmazták, de papíron bűntetendőnek számított. Volt egy híres meleg pár, Benjamin Britten zeneszerző és Peter Pears operaénekes. Együtt éltek és együtt is léptek fel sokszor. De úgy kellett tenniük, mintha csak barátok volnának, akik közösen bérelnek egy szép nagy házat. Az áttörés akkor történt, amikor Britten meghalt, és a királynő az udvar nevében részvéttáviratot küldött Pearsnek. Ezt akkor sokan csodálták. Hiszen ha Pears és Britten sosem mondták, hogy ők meleg pár – márpedig nem mondták, mert féltek –, akkor tulajdonképpen miért küld a királynő részvéttáviratot egy teljesen idegen úriembernek? A melegek között ma is sokan azért kötnek házasságot – illetve Magyarországon csak bejegyzett élettársi kapcsolatot lehet –, hogy ha egyikük megbetegszik, akkor az orvos vagy az ápolónő ne legyen kénytelen azt mondani, hogy ne haragudjon, uram, ön milyen jogon van itt? Ha van róla papír, az egész más…

– Említetted, hogy egyénenként végig kell járni az utat amíg valaki eljut oda, hogy felvállalja a másságát. Én úgy érzem, sok esetben annak is végig kell járnia egy utat, aki nem melegként eljut oda, hogy nem csak, hogy elfogadja, hanem nem érdekli. Van a melegek elfogadásának az a fokozata, amikor az elfogadásban van egy kis "de". Hogy "annak ellenére" elfogadom, mennyire jó fej vagyok, hogy elfogadom. Bevallom, én is átestem ezen a stádiumon, bármennyire is ciki…

– Nem ciki! Ez természetes.

– Ugyanakkor az igazi elfogadás az, amiről te is beszéltél, amikor ez már nem is téma. Amikor úgy érzem, nincs miről beszélni. Magyarország még messze van ettől, talán azért, mert itt később indultak be ezek a folyamatok, mint mondjuk Angilában. Bár ugyanakkor érdekes módon, a homoszexualitás büntethetősége nálunk hamarabb megszűnt.

Kádár János fontos érdeme volt, hogy nem akart az emberek hálószobájába befurakodni. Egy diszkrét ember volt. Például nem voltak olyan gusztustalan sajtómegnyilvánulások, mint most, a Fidesz alatt, pedig hát az egész sajtó az ő kezében volt, ott nem volt mese. Ahogy a régi vicc szól Leninről, akár közénk is lövethetett volna. Nem volt a sajtóban szó arról, ha valakinek törvénytelen gyereke született, sem arról, ha házasság nélkül együtt éltek emberek. Ezekkel hála Istennek nem foglalkozott a párt.

Arról sem jelentek meg cikkek, hogy ezek a "homoszexuális férgek" szocialista társadalmunkat a gyökerénél megrágják. Pedig volnának ötleteim, miket lehetett volna írni.

Így a legalizálás is meglepően hamar megtörtént. Biztos azt mondták, felesleges ezzel a bíróságokkal terhelni. De ez nem jelentette azt, hogy a közvélekedés megváltozott volna. Ehhez idők kellett, meg hát persze a rendszerváltás is sokat segített ebben.

– Ha egy társadalom általánosságban véve elfogadóbb, az kihat a gyűlölkedés minőségére is? Mert nyilván homofób emberek és politikusok mindenütt vannak. De arra gondolok, hogy ahol ez nem téma, és ahol nem sikk a melegek vegzálása, ott talán a gyűlölködők is visszafogottabbak.

– Az biztos, hogy Angliában nem olvasok olyasmit az újságban, hogy a melegek ellen írnának bármit. Hála istennek hozzám Magyarországon sem érnek el becsmérlő megjegyzések. Persze lehet, azért, mert buborékban élek, öreg is vagyok, nem számítok érdekesnek. Vannak nálam sokkal exponáltabb közszereplők. Hogy a Pride-on mi lesz, arra nagyon kíváncsi vagyok. Természetesen jövünk a férjemmel együtt, és erre buzdítjuk összes barátainkat és ismerőseinket. Mert itt már többről van szó, nem a melegségről, hanem a szabadságról. Akinek a szabadság fontos, remélem odajön. Abszurd, hogy a melegség ilyen szimbolikus szintre emelkedik, de ez megint csak a Fidesz-propaganda miatt van.

Ők tolták odáig a biciklit, hogy egy katolikus barátom, négy gyerek apja, aki rendszeresen ministrál a templomban, azt mondja nekem, hogy most el fog menni.

– A Pride kapcsán is megfigyelhető az, ami a Black Lives Matternél, hogy belekapaszkodnak az elnevezésbe és félreértik, vagy tudatosan félremagyarázzák. Mondván, ők toleránsak meg minden, de miért kell büszkének lenni arra, hogy valaki meleg. Pedig talán a büszkeség nem is a legjobb fordítás, találóbb a Meleg Méltóság Menete elnevezés. Sokan valószínűleg azzal sincsenek tisztában, hogy a Pride az alapjában véve egy megemlékezés az úgynevezett stonewall-i lázadásra. Egy meleg ember számára pontosan miről szól a Pride?

– Én is gondolkoztam már ezen. Azért nem rossz a büszkeség. Magyarul ugyanis használjuk ezt, amikor visel valaki valami olyasmit, a mi sokak szemében negatív. „Szegény, de büszke asszony.” Ilyet mondhatunk, pedig miért lenne büszke valaki arra, hogy szegény? De nem arra büszke, hanem annak ellenére. Emelt fővel viseli azt, ami kijutott neki. Vagy én mondhatom, hogy a nagyapám egy büszke sváb ember volt. Miért kell annak büszkének lenni, aki sváb? Azért, mert vélhetően abban a környezetben, abban az évtizedben ezt támadták, szégyenné akarták tenni, és ő azt mondta, hogy ide lőjetek, én akkor is sváb ember vagyok.

Egyébként a feketék találták ki. Így szólt az ő mondásuk: Say it loud, black and proud! Mondd hangosan, fekete vagy és büszke!

Náluk ugyanaz a helyzet, akiket még százötven évvel ezelőtt rabszolgaként adtak-vettek. Azért nagyon jó a Pride, mert felhívja erre az emberek figyelmét, meg hát nagyon jó érzés nekünk úgy vonulni az utcán, hogy kézen fogva mehetünk, vagy akár meg is csókolhatjuk egymást. Farsangi légkör uralkodik. Mert az ókor óta pontosan arra szolgált a farsang, hogy akkor minden mást is lehetett csinálni, mint egyébként.

– Ahogy olvassa az ember a politikusok és kommentelők megnyilvánulásait, úgy tűnik, sokan úgy képzelik el a melegeket, hogy ez egy zárt klub, amely James Bond főgonoszokat megszégyenítő megátalkodottsággal, egyfajta "meleg ideológia" mentén fondorkodik valami összeesküvésen. Egyáltalán, létezik ténylegesen olyan, hogy egységes LMBTQ+ közösség és ideológia?

– Nem. Persze vannak meleg barátaim, sőt, mondhatom, hogy a baráti köröm nagy része melegekből áll. Ez szinte természetes. Ha cigány volnék, akkor gondolom, nagy részt cigányokból állna a baráti köröm. Másfelől... Hogy mondjam, nagyon érdekes és szép ez a betűszó, ez az LMBTQ,

de hát ebben olyanok is benne vannak, akiket persze a minden embernek kijáró tisztelettel nézek, például a transzvesztitákat, na de hát hozzájuk nekem mi közöm?

Én olyanokat nem ismerek, és nem is vágyom velük kapcsolatra. Szóval nem, nem fondorkodunk.

– Na és mi a helyzet a "meleg lobbival"?

– Az más. A lobbizásnak minden társadalomban van létjogosultsága, ha arról szól a meleglobbi törekvése, hogy ne piszkálják a melegeket, vagy ne tiltsák ki az iskolából a szexuális felvilágosításnak ezt az ágát.

– Nehéz dilemma, hogy hol az a pont, amikor reagálni kell. Mert ha reagálunk, mégiscsak ők irányítanak minket, hiszen rájuk reagálunk és nyilván pontosan ezekre a reakciókra számítanak. Ez egy ördögi kör, hogy lehet ebből kitörni?

– Ez egy nagyon jó kérdés, de hát én erre nem tudok válaszolni. Ez egy politológiai dilemma. Igazad van, én is billegek aközött, hogy ignoráljuk ezeket a gazságokat, vagy ostobaságokat, avagy emeljük fel szavunkat ellenük.

Most inkább afelé hajlok, hogy emeljük fel a szavunkat, mert kicsit sok a rosszból. Azért most már nagyon sok ember érzi úgy, hogy elég volt a Fideszből.

– Magyar Péter például nem igazán állt bele a Pride kérdésébe, mégis azt nyilatkoztad, ha kiderülne, hogy patája van, akkor is rá szavaznál. De ha jól értem, ez nem feltétlenül mellette szól, hanem sokkal inkább a mostani rendszer ellen.

– Igen, ezt elfogadom, így van. Jöjjön már valami más. Már csak azért is, hogy az emberek ne kényelmesedjenek el. Ha valaki ül egy pozícióban, az álljon fel, és menjen arrébb. Emelje fel a fenekét. Semmi sem örök. Senkinek nem szabad úgy viselkedni, mintha istentől való hatalma lenne. Mert bizony tízenvalahány év után még egy tisztességes hivatalnok is hajlamos azt képzelni, hogy a jóisten őt arra teremtette, hogy ott üljön. De hát ez egyáltalán nem biztos. Mint a nagymama, aki azt mondta, hogy egy évben kétszer akkor is el kell húzni a bútorokat, ha nincs egér a lakásban, hogy ne is költözzön be.

– Kétlakiságod ellenére szerencsére sokat jársz Magyarországon. Hol találkozhatnak veled a tisztelőid, rajongóid?

– Szombathelyen felkértek, hogy nyissam meg az ottani Ünnepi Könyvhetet, ami egy nappal később kezdődik, mint a budapesti. Úgy hívtak meg, hogy aludjak is ott, mert este vacsora lesz. Másnap jövök vissza, de megáll a vonat Győrben, és a győriek azt mondták, hogy szakítsam meg az utamat és legyen egy beszélgetés a győri könyvtárban irodalomról. Másnap, június 15-én, pedig egész nap a budapesti Ünnepi Könyvhéten leszek a Vörösmarty téren, és dedikálok. Miskolcon pedig, amint már említettük is, a Színva-díj átvételekor leszek ott, június 11-én.

– És min dolgozol?

– A Vígszínház felkért hogy fordítsam le Shakespeare-től a Windsori víg nőket, ami egy könnyű kis vígjáték, de szerepel benne Falstaff, a kövér lovag, és ezt Hegedűs D. Géza fogja játszani, akit az isten is erre teremtett szerintem. Novemberben lesz a premier.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Testileg és lelkileg is csupaszra vetkőzött a sikerért – Az 50 éves Angelina Jolie 10 legfontosabb filmje
Drogfüggő, leszbikus szupermodell, irányításmániás szociopata, forrónacis kalandor, legyűrhetetlen akciósztár, szimpatikus Disney-gonosz, aranytorkú operaénekes, elismert rendező, Angelina Jolie.


Hollywood egyik legnagyobb sztárja volt a 2000-es években, s bár már ritkábban látni a vásznon (mivel főként a rendezői karrierjére összpontosít), a neve továbbra is tömegeket vonz a mozikba, vagy a képernyők elé. A showbiznisz adott volt a számára, hiszen édesapja, Jon Voight Oscar-díjas színész, aki már Angelina születése előtt olyan filmekben tűnt fel, mint az Éjféli cowboy, A 22-es csapdája, a Gyilkos túra vagy Az Odessa ügyirat. S mivel Voight „becsempészte” az akkor hétéves kislányát 1982-es Lookin’ to Get Out című vígjátékába, Jolie is belekóstolhatott a szakmába. A később csodaszép nővé érő lányt először videóklipekben használták (Lenny Kravitz, Antonello Venditti, Meat Loaf, The Lemonheads stb.), majd a nyilvánvaló tehetsége révén sikerült megvetnie a lábát a játékfilmek világában is, sőt igen gyorsan a csúcsra ért. Nem mindennapos karrierje 10 legfontosabb állomását gyűjtöttük össze.

Kifutó a semmibe (1998)

Bár korábban már szerepelt néhány filmben (pl. Adatrablók, Kis tüzek, Istent játszva), mégis ez a tévéfilm indította el igazán a pályáját. Nem véletlenül, hiszen Michael Cristofer rendező a szupermodell Gia Carangiról szóló életrajzi drámájában Jolie csodálatos alakítást mutatott be, pedig nem volt könnyű dolga. A drogfüggő, leszbikus és fiatalon elhunyt Giáról szóló film meztelenkedést, merész szexjeleneteket és mély drámai alakítást követeltek tőle, Angelina pedig testileg és lelkileg is csupaszra vetkőzött, hogy a közönség elé tárhassa egy sebzett ember személyiségét és démonait. Alakítását Emmy-jelöléssel és Golden Globe-díjjal jutalmazták (bár ekkor már volt egy Golden Globe-jelölése, méghozzá az 1998-as, George Wallace című minisorozat mellékszerepéért).

A csontember (1999)

Az első nagyobb mozis főszerep. A Kifutó a semmibe minden bizonnyal Phillip Noyce krimi-thrillerjének alkotóit is lenyűgözte, mivel felkérték Jolie-t, hogy játssza el Denzel Washington partnereként A csontember női főszerepét. Ez a film mutatta őt be a szélesebb közönségnek először, amely ráadásul később szert tett némi kultstátuszra is. Szolid siker volt a mozikban, de arra mindenképpen jó volt, hogy Angie elinduljon az A-liga felé vezető úton.

Észvesztő (1999)

Nem is kellett sokat várni a még nagyobb szakmai dobásra. James Mangold drámájában a céltalan tinédzser, Susanna (Winona Ryder) egy öngyilkossági kísérlet után a Claymoore nevű elmegyógyintézetbe kerül, ahol megismerkedik egy problémás nőkből álló csoporttal, akik erős hatást gyakorolnak az életére. Angelina játssza a szociopata Lisa Rowe-t, aki a többi beteget írányítja, és pokollá teszi az ápolók életét. Az alakítása pedig annyira lenyűgözte az újságírókat és a szakmát egyaránt, hogy 2000 márciusában, mindössze 24 évesen megkapta a legjobb női mellékszereplőnek járó Golden Globe mellett az Oscar-díjat is. (Mondjuk az átadón egy kisebb botrányt okozott azzal, amikor a köszönőbeszédében azt mondta: "Nagyon szerelmes vagyok most a fivérembe.") Innentől viszont nem volt megállás.

Lara Croft: Tomb Raider (2001)

Válogatásunkba természetesen nem azért került be Simon West Tomb Raidere, mert olyan jó film lenne (nem az), hanem mert igen fontos állomása volt Jolie karrierjének. 26 évesen ráosztották ugyanis a kultikus videójáték alapján készült, és az év egyik legnagyobb hollywoodi blockbusterének szánt film főszerepét. S bár manapság nem készül úgy videójáték-adaptáció, hogy a rajongók ne hisztiznének a szerintük rossz casting miatt, Angelina kiválasztása okán nem nagyon lehetett hallani berzenkedőket. Bár 2000-ben Nicolas Cage oldalán már kaszált a Tolvajtempóval, de a Tomb Raider csinált belőle akciósztárt, amely szerepkört a későbbiekben többször is a magáévá tette: pl. Wanted, Salt ügynök, Akik az életemre törnek.

Mr. és Mrs. Smith (2005)

A fenti akciófilmes felsorolásból természetesen kihagytuk a legfontosabbat, a 2005-ös Mr. és Mrs. Smith-t, amely több szót érdemel, hiszen több szempontból is fontos volt Jolie-nak. Egyrészt néhány év sikertelenség után ismét egy széles körben népszerűvé váló filmmel tudott kasszasikert aratni, másrészt a forgatás összehozta őt Brad Pitt-tel, akivel aztán több mint 11 éven keresztül Hollywood legcsillogóbb sztárpárja voltak. A válásuk sem volt semmi, de az már egy másik történet. Mindenesetre a Mr. és Mrs. Smith sokak kedvence lett, amelyből 2024-ben készült egy kiváló sorozatverzió is.

Elcserélt életek (2008)

Angelinát az évek során érték olyan vádak, hogy az Észvesztőért kapott Oscar-díja csak a csillagok ritka együttállásának, vagy egy szerencsés véletlennek köszönhető, és igazából ő nem is jó színésznő. Azóta csak az akciófilmjeivel és a bulvársztorijaival tudta felhívni magára a figyelmet, nem pedig az alakításaival. No, ezekre a hangokra cáfolt rá Angie 2008-ban, amikor kijött Clint Eastwood rendezése, az Elcserélt életek, amely egy olyan, Christine nevű nőről szólt, akinek a kisfia eltűnik, a rendőrség azonban egy másik gyereket próbál rátukmálni, hogy csillapítsák a közvéleményt. Christine persze nem hajlandó elfogadni az álgyereket, és folytatja a kutatást az igazi után. A később kemény thrillerbe hajló krimi-dráma egyrészt filmként is Jolie egyik legjobbja, másrészt megkapta érte a második Oscar-jelölését 2009-ben. Ezúttal viszont nem ő lett a befutó, a díjat végül Kate Winslet vihette haza A felolvasóért.

Demóna (2014)

Az Elcserélt életek (és az ugyanabban az évben készült Wanted) után Jolie kezdett eltávolodni a színészkedéstől (öt év alatt csupán két filmet forgatott le, a Salt ügynököt és Az utazót), és inkább az induló rendezői karrierjére koncentrált. 2011-ben jött ki a direktori debütje, a Magyarországon forgatott A vér és méz földjén, amely nem talált hátba veregetésre semmilyen fronton. 2014-ben így Jolie visszatért színészként (is), méghozzá az év egyik és a karrierjének legnagyobb sikerfilmjében, a Disney Hamupipőkéjének látványos spin-offjában, a Demónában, amely majd’ 760 millió dollárt gyűjtött a mozikból. Úgy tűnt, megvan még Jolie star powerje.

Rendíthetetlen (2014)

2014-ben azonban nemcsak színészként, hanem direktorként is nagyot gurított, a csalódást keltő A vér és méz földjén után ugyanis második rendezését, a Rendíthetetlen című háborús filmet már a vállára emelte a szakma. A valós történeten alapuló sztori főhőse az olimpikon Louis Zamperini, aki a II. világháborúban egy majdnem halálos repülőgép-szerencsétlenség után két társával együtt 47 napot töltött egy tutajon, mielőtt a japán haditengerészet elfogta, és egy hadifogolytáborba szállította. A Rendíthetetlent három Oscar-díjra jelölték, és számos más prominens filmes díjat kapott, ráadásul a mozikban is sikeres volt: 115,6 milliót kaszált csak az Egyesült Államokban.

First They Killed My Father (2017)

2015-ben jött ki Jolie harmadik rendezése, A tengernél, amelyben ő és a férje, Brad Pitt alakították a főszerepeket. A kamaradráma-szerűség azonban ismét csalódást keltő volt, ráadásul egy évvel később szakítottak Pitt-tel, amely után Angie ismét évekig nem vállalt el színészi szerepet, szóval nem ez az időszak volt a legboldogabb a számára. 2017-ben azonban kijött a First They Killed My Father című félig életrajzi drámával, amelyben a kambodzsai író és emberi jogi aktivista Loung Ung elmeséli a gyerekkorában a Vörös Khmer rezsim alatt elszenvedett borzalmakat, és ami ismét sokat javított a rendezői renoméján. Például idegen nyelvű filmként jelölték a 2018-as Golden Globe-on, BAFTA-n és Critics Choice-on is.

Maria (2024)

Bár négy év kihagyás után, 2019 és 2021 között újra aktív volt színészként (Demóna – A sötétség úrnője, Jöjj velem, Akik az életemre törnek), az Örökkévalókkal pedig jó nagyot szippantott a Marvel Mozis Univerzumból is, ezután újfent három évre kivonta magát a forgalomból, hogy 2024-ben ismét egyszerre térjen vissza rendezőként (a Without Blood című háborús drámája Salma Hayekkel állítólag nem sikerült rosszul) és színészként is, utóbbi kapcsán Pablo Larraín híres nőkről szóló életrajzi trilógiájának (Jackie, Spencer) harmadik darabjában alakította az operaénekes Maria Callast. S bár az Oscar-jelöltek közé végül nem került be idén, megkapta érte a hetedik Golden Globe-jelölését (a fent felsoroltakon kívül a 2007-es Hatalmas szívért, az Elcserélt életekért és a 2010-es Az utazóért is nominálták) a legjobb drámai női főszereplők közt. Legközelebb pedig Alice Winocour (Ígérem, hogy visszatérek) francia-amerikai koprodukcióban készülő drámájában (Couture) láthatjuk, illetve erősen rebesgetik a Demóna 3-at is…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A világ leggazdagabb emberei egy luxuskéróban hülyülnek, miközben a világ összeomlik miattuk – A Mountainhead egyszerre vicces és félelmetes
Egó-kaland, avagy Musk, Zuckberberg és Bezos megdumálják az emberiség életének alakulását: az Utódlás alkotójának kamaradrámája pazar színészekkel és pattogós párbeszédekkel.


Jesse Armstongot eddig főként forgatókönyvíróként lehetett ismerni, például ő is vastagon benne volt többek között a csodálatos Egy kis gubanc (2009) című politikai szatíra szkriptjében, vagy a Négy oroszlán (2010) című krimi-komédiáéban is, ugyanakkor olyan sorozatokból is kivette a részét, mint a Fekete tükör vagy Az alelnök. Eddigi legfőbb munkája azonban természtesen a 2018 és 2023 között négy évadot megélt Utódlás, amely összesen 19 Emmy-díjat és 9 Golden Globe-ot kapott, utóbbin három évben is a legjobb drámai tévésorozat lett.

Armstrong a legújabb projektjében pedig az Utódláshoz hasonlóan ismét a szupergazdagok életére koncentrált, sőt, ezt a tematikát az ütközésig tolta, a Mountainheadben ugyanis a világ leggazdagabb embereiből ereszt össze néhányat egy hegyvidéki luxusapartmanban.

Természetesen techgurukról van szó, és ha végignézünk filmbeli főszereplőinken, könnyen eszünkbe juthat, hogy mintha Elon Musk, Mark Zuckerberg, Jeff Bezos és mondjuk Larry Ellison (Oracle) vagy Sam Altman (OpenAI, ChatGPT) ruccantak volna össze egy pasis, pókeres víkendre. Persze kitalált személyekről van itt szó, de az összevetés adja magát.

A fiktív kvartett közül a leggazdagabb Venis „Ven” Parish (a feltörekvő Cory Michael Smith), a világ legnagyobb közösségimédia-felülete, a Traam alapítója, de ott van még köztük Jeff Abredazi (Ramy Youssef), a Bilter nevű mesterséges intelligenciára szakosodott vállalat tulajdonosa, Randall Garrett (Steve Carell), a csoport idősebb tagja és mentora, aki nemrégiben gyógyíthatatlan rákdiagnózist kapott, valamint a luxuskéró tulajdonosa, a csapat „csórója”, Hugo „Konyhás” Van Yalk (Jason Schwartzman), aki 521 millió dolláros nettó vagyonával jelentősen elmarad a sokszoros milliárdos haverjaitól. És bár ők négyen csak azért gyűlnek össze kb. két napra, hogy kártyázzanak és lazuljanak, valójában szinte mindenki akar valamit a másiktól. Ven például megvenné Jeff AI-ját, hogy a Traambe intergrálva még nagyobb lehetőségeket aknázhasson ki, a halálos beteg Randall arra pályázik, hogy ezzel a fúzióval Venék képesek lesznek pár éven belül létrehozni egy „transzhumán” technikát, amellyel a tudatát feltölthetik a felhőbe, Hugo pedig arra ácsingózik, hogy a többiek befektessenek a meditációs szuperappjába.

S miközben ezek az arrogáns, istenkomplexusos pénzeszsákok jókat röhögcsélnek, és kicsinyes szócsatákat vívnak egymással, a világ körülöttük éppen kezd összeomlani (zavargások, háborúk, gazdasági krachok) az általuk létrehozott technikák miatt.

Egészen elképesztő, de a Mountainheadet idén márciusban forgatták, két hónappal később pedig már fel is került a kész film a Max kínálatába. A villámgyors produkciós munkálatok persze azért is jöhettek létre, mivel egy majdnem teljes egészében egyhelyszínes kamaradráma pereg a szemeink előtt, szinte végig a luxusházban játszódnak a verbális csörték, csak egyszer-kétszer lépünk ki onnan. Ettől függetlenül ez a sebesség még mindig egy kifejezetten ritka és bámulatos teljesítmény.

Jesse Armstrong ezúttal egyedül jegyzi a szkriptet, egyben pedig ez a rendezői debütálása is, ezelőtt csak két rövidfilmet dobott össze. A témaválasztása nyilván abszolút aktuális, ezért is volt szükség a minél korábbi premierre, amikor az AI, a dezinformáció, a fake képek és videók egyre nagyobb térnyerésének (és annak a film szerint a jövőre nézve elkerülhetetlen és borzalmas következményeinek) időszakát éljük.

A Mountainheadben igazából csak négy fickó kakaskodik, a mellkasdöngetéseik pedig megmosolyogtatóak, valójában azonban épp ezért rettentő félelmetesek is: ezeken az embereken múlik a világ sorsa, alakulása.

Egyetlen (főként a nyerészkedésre alapuló) döntésük emberek millióinak, milliárdjainak életére lehet, nem feltétlenül pozitív hatással.

Azt pedig tudjuk, hogy egy kamaradráma mire támaszkodik leginkább: a párbeszédekre és a színészi játékra. Ezekkel nincs is semmi gond, Armstrong jól megírt szövegeit és kellőképp felépített karaktereit mind a négy színész kifogástalanul hozza. Színészileg talán Steve Carell és Cory Michael Smith kapták a hálásabb szerepeket, és szerencsére élnek is ezzel, ugyanakkor a főként komédiaközegből érkező Ramy Youssefet és Jason Schwartzmant sem érheti kritika.

Jesse Armstrong azonban most sem tudta levetkőzni a rá jellemző szatirikus hozzáállást, minek következtében a Mountainhead a második felére kap egy, a korábban látottakból kevésbé következő, kissé olcsóbb feketekomédia-szálat.

S bár vannak ennek a szegmensnek is szórakoztató pillanatai (például a filmtörténet talán legbénább gyilkossági kísérleteinek sorozatát említhetnénk), valamennyire komolytalanná teszi az addigi drámaibb mederben zajló cselekményt.

Lehet azonban, hogy szükség is volt erre a kifutásra, hogy egy kicsit fellélegezhessünk, és azt gondolhassunk, ilyesmi nem történhet meg a valóságban, és hogy ez az egész csak fikció, nem ilyen embereken múlik több milliárd ember élete. Ugye, nem?

Természetesen Armstrong, mint oly sokan, inkább csak figyelmeztet és szembesít, válaszokat, megoldást nem ad, hogy is tudna adni? A Mountainhead így inkább egy szórakoztató és rendkívül félelmetes, az Utódlástól azonban messze elmaradó, viszont nagyon is komolyan veendő szatíra (?) lett, ami után Hugóhoz hasonlóan nekünk, nézőknek is szükségünk lesz egy meditálásra: belégzés, kilégzés…


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Vikingek, szamurájok és vadászpilóták – ez végre A Ragadozó-film, amire vártunk, egy baja van, hogy túl hamar véget ér
A Ragadozó: Gyilkosok gyilkosa egy stílusos, erőteljes és meglepően jól összerakott animációs akciófilm. A három történetszálon futó, látványos és véres kaland nemcsak új fényt vet a franchise mitológiájára, de karaktereiben és hangulatában is emlékezetes marad.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. június 08.



Kevés olyan kultikus filmes szörnyeteg van, amelyet annyiszor próbáltak meg újraéleszteni, mint a Ragadozó (Predator). Hol több, hol kevesebb sikerrel. Dan Trachtenberg azonban ismét bebizonyította, hogy nála jó kezekben van ez a történet: a Ragadozó: Gyilkosok gyilkosa című animációs „antológiafilm” nemcsak, hogy visszanyúlt a gyökerekhez, de új szintre is emelte a sorozatot – stílusosan, véresen és meglepően átgondoltan.

Miért nem egyértelműen antológia a Ragadozó: Gyilkosok gyilkosa? A film három, egymástól eltérő korszakban játszódó fejezetre tagolódik, és mindegyik epizód külön-külön is megállja a helyét.

Viszont az antológiáktól eltérően itt az összes szál összefut a fináléra. Már az első rész – amely a viking korba repít minket – világossá teszi, hogy itt nem fognak finomkodni. A nyitány brutális, de mellette rendkívül szórakoztató is. Hangulatos az egész, bár lehet, hogy nem a történelmi hitelesség az alapja, de a látványvilág erőteljes, a harcok feszesek, és jó az atmoszféra. A cím találó, mert a harcosok és a Ragadozó is oda-vissza próbára teszik egymást.

A második fejezet egy japán testvérpárra fókuszál, akik a szamuráj becsületkódex és a személyes tragédia mentén kerülnek szembe az idegen lénnyel.

Bár a dialógus itt is minimális, a képi történetmesélés kiváló. Szinte tökéletes nindzsa a szamuráj ellen történet.

Érdekes csavar, hogy ebben a történetszálban a Ragadozó inkább csak háttérszereplő: a hangsúly a testvérek kapcsolatán és a múlt terhein van, mégis folyamatosan érződik a lény fenyegető jelenléte.

A folytatás a második világháború idején játszódik. Egy amerikai pilóta szemszögéből mutat be egy Vichy-féle Franciaország elleni légi és tengeri csatát. Két intenzív közelharc után a légi csata valódi felüdülést nyújt, bár a fizika és a realitás itt tényleg szabadságot vett ki. A látvány és a kreativitás azonban kárpótol, sőt, ez az „epizód” jól érzékelteti, hogyan változik a harc természete a korszakokon átívelve – a pajzstól a kardig, majd egészen a töltényig.

E három „karakter” – a védelmező erő, a gyilkos pontosság és a modern gondolkodás – végül a film utolsó negyedében összeér,

hogy egy grandiózus, már-már sci-fi eposzba hajló összecsapásban nézzenek szembe minden idők legveszélyesebb Ragadozójával. Ez a katarzis adja a film végső lendületét – és nagyon jól működik. Az epikus lezárás nemcsak látványos, de érzelmileg is megalapozott, hiszen aggódunk a megismert szereplőkért.

A filmzenéje zseniális, Alan Silvestri klasszikus témáinak visszatérése nem egyszerűen nosztalgikus – a jól ismert dallamoktól libabőrös is lettem –, de mellette új életet is lehel az akciókba, hogy visszataláljanak a franchise fénykorához. A zene tökéletesen illeszkedik ebbe a narratívába, és erősíti az érzelmi csúcspontokat – pont úgy, ahogy azt az eredeti 1987-es filmben láthattuk.

A Gyilkosok gyilkosa egyik legnagyobb erénye az, ahogy a karakterépítéshez nyúl: kevés dialógussal, sok akcióval és vizuális narratívával mutatja be a szereplőket.

Ez a fajta „mutasd, ne mondd” megközelítés kellően hatékony, főleg egy ilyen intenzív és stílusos animációs formátumban.

A látványvilág egyedi: bár elsőre talán szokatlan lehet, néhány perc után teljesen természetessé válik a film animációs eszköztára. A dizájn friss és modern, a Ragadozó megjelenése pedig sokkal ütősebb, mint amit az elmúlt években kaptunk. A ragadozók (Yautja a neve a fajnak) kultúrájának bemutatása is sokkal árnyaltabb, mint eddig bármikor: nem egyszerű vadászként láthatjuk őket, hanem a rituális rendszert is megismerjük, ami a kultúrájuk alapja – és ez hatalmas előrelépés az eddigi inkonzisztens világépítéshez képest.

A befejezés nyitva hagyja a folytatás lehetőségét, de úgy, hogy közben egy jól lezárt történetet is kapunk. Érdekes módon a film még a Prédához (2022) is kapcsolódik egy nem túl finom utalással – ami nem meglepő, hiszen Dan Trachtenberg rendező keze van mindkét projektben. Úgy tűnik, a Disney égisze alatt új lendületet kap a franchise, és talán most először valóban jó kezekbe került a Ragadozó-univerzum.

Miközben Fede Alvarez az Alien: Romolussal bizonyított, addig Trachtenberg a Prédával és ezzel a filmmel teszi le végérvényesen a névjegyét a szörnyfilmek szerelmeseinek.

Eddig nem vártam a Ragadozó: Halálbolygót (Trachtenberg következő Predator-filmje), de a Gyilkosok gyilkosa kellően megalapozta a hangulatát.

Egyetlen problémám az, hogy túl hamar véget ér. Ez a film többet elbírt volna: hosszabb játékidőt (85 percet alig érjük el), még több karaktert, még részletesebb világépítést. De, ami itt van, az is kiválóan működik. Ez nemcsak egy újabb Ragadozó-film – ez végre A Ragadozó-film, amire vártunk. A Ragadozó: Gyilkosok gyilkosa megtekinthető a Disney+ kínálatában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

OSZAR »